Elsődleges navigáció
Kocsis Zoltán
|
Kocsis és Ferenczy ismeretsége a Zeneakadémiáról ered, de
Kocsis nem volt Ferenczy tanítványa. A nagy korkülönbség
ellenére egyfajta közös habitus hozta egymáshoz közel õket. Ez
a habitus az igazságkeresés, a szókimondás, a kritikus
szemlélet volt és széles látókörük.
Kocsis még Ferenczy életében egy nagy ajándékkal szolgált.
Végighallgatta Ferenczy valamennyi lemez és rádió felvételét
és rájött arra, hogy egy olyan művészettel áll szemben,
amelynek értéke egyedi, nem illeszthetõ be a kor divatos
zongorázási stílusába. A felvételekbõl egy dupla lemezválogatást
szerkesztett. Ez becses ajéndék és elismerés volt a már
visszavonult és idõs Ferenczynek, az akkor elsõ számúnak
nyilvántartott fiatal magyar zongoraművésztõl. Sajnos Ferenczy
nem bõvelkedett hasonló szakmai elismerésekkel életének utolsó
évtizedeiben.
Ferenczy halála után, Kocsis az elõzõnél is nagyobb
vállalkozásba kezdett. Ferenczy, még életében megajándékozta
Kocsist publikálatlan memoár kötetének, a Pianoforténak kéziratával,
valamint jelezte, hogy szívesen publikálná is azt
alkalomadtán. Kocsis, Ferenczy elhunyta után nem feledkezett
meg errõl és elõszobázni kezdett a kézirattal állami
könyvkiadóknál. Azonban a kéziratot, nyersessége miatt
visszautasították. Kocsis ekkor elhatározta, hogy
vállalkozásba fog és saját költségén, saját gondozásában adja
ki a kötetet. Szerkesztõt, grafikust, lektort és kiadót
szerzett (Kennedy János, Jovánovics György, Réz Pál és a
Hétorony Kiadó), valamint egy hangverseny körutat szervezett,
amelynek bevételét a könyv kiadására fordította (pl.
Zalaegerszeg és Gödöllõ). A hangverseny körút záró
eseményeként és egyúttal a Pianoforte ünnepélyes
megjelentetéseként egy Ferenczy emlékkoncertet szervezett a
Vigadóban. Nyolc fiatal magyar zongoraművészt kért fel
vendégszereplésre és természetesen õ maga is fellépett. Az
alkalomra egy Ferenczy kislemezt is szerkesztett, amelyet
mellékeltek a könyvhöz.
Kocsis sohasem kérkedett a fenti kezdeményezésével. Pedig az
korunkban páratlannak mondható. Liszt Ferenc óta talán nem
volt olyan magyar zongoraművész, aki művészetének erejére
támaszkodva, a művészet mecénásaként is fellépett. Kocsis
felismerte, hogy nemcsak Ferenczy emlékezetét örökíti meg a
Pianoforte kiadásával, hanem egy jelentõs kortörténeti
dokumentumot is megment az utókor számára, hiszen Ferenczy élõ tanuja
volt a század elsõ fele nagy művészi virágzásának.
Kocsis e fiatalkori kezdeményezése, univerzális tehetsége,
érzékenysége az értékekre már elõrevetítette azt, hogy az õ
életműve messze túlnõ azon, hogy csupán neves
zongoraművészként tartsa majd számon az utókor. Szomorú
felhangja e nagyszerű történetnek az, hogy a könyv kiadója
visszaélt Kocsis üzleti tájékozatlanságával és nem abban a
minõségben állította elõ a könyvet, ahogyan az a körülmények
ismeretében elvárható lett volna (a kiadó rövidesen meg is
szünt). Kocsis, a minõség megszállottja, ezért sajnos nem
élhette meg a kezdeményezését felhõtlen siker történetként.
Ferenczy tisztelte Kocsis művészetét, fiatalos, jó értelemben
semmit sem tisztelõ lendületét, mindez valahol saját
fiatalságára emlékeztette. És viszont, Kocsis értékén tudta
kezelni Ferenczy művészetét és megértette, hogy egy nagy
generáció talán utolsó képviselõjével találkozott Ferenczy
személyében, úgy is, mint művésszel és úgy is, mint emberrel.
Értékelte Ferenczy ars poéticáját, visszaemlékezéseit,
humorát, fiatalosságát. Egy régi és az új generáció e két
jelentõs személyiségének kései találkozása szerencsés adománya
volt az életnek.
Ferenczy sokat tett tanítványáért Cziffra Györgyért és sok emberi és
művészi muníciót nyújtott neki. Különös fintora a sorsnak,
hogy valahol mindezt nem Cziffrától kapta vissza, hanem Kocsis
Zoltántól.
Kocsis Zoltán: Ferenczy György 1., 2. (Vigília, 1984, 49, 3).
Kocsis Zoltán: Utószó (Pianoforte)
Ferenczi Miklós: A zsenialitás nemessége (Papageno, 2021
november)
In memoriam Ferenczy György, 1989. május 5. |
Zalaegerszeg, 1988. április 21. |
Gödöllõ, 1988. április 10. |